Tavasz

Tavasz tájt

Ilyenkor tavasz tájt arra gondolok,
hová is tűntek el azok a boldog szép napok,
mikor még tudtam, hogy van egy kedves otthon,
hová álmaim, könnyeim gyakran hazahordom.

Ilyenkor tavasz tájékán könnyezek kicsit,
megsiratom önmagam és szeretteim is,
mert úgy hiányoznak azok az illatos virágok,
amelyek egykoron kertünkben virágzott.

Néha-néha gondolatban mégis visszamegyek
oda hol simogattak a szeretőkezek,
azok miknek szelídségét nem pótolja semmi,
csak pár kopott fénykép mit elő tudok venni.

De bármily szomorúak a napok és az évek,
a tavasz mindig hoz némi reménységet,
s mindig nyújt és ad valami különlegest, szépet,
amitől a lélek megújulni képes.

Fotó-vers:Kun Magdolna

Varsás Frigyes
Megkésett tavasz

Öntörvényű, hideg tél volt,
Kegyetlen és ravasz,
Azt gondolta, elrejtheti
Előlünk a tavaszt.

Takargatta, rejtegette,
Kedves, hamvas arcát,
Suhintott az aranyeső,
Megcibálta bajszát.

Elűzte a hófelhőket,
Csendben, súgva mondja,
Hirdeti, hogy itt a tavasz,
Csalogat a napra.

Áprilisi szellő susog,
Zörgeti az ágat,
Cseresznyefa és kankalin
Ezer színnel várnak.

Szürke veréb tollászkodik,
Hempereg a porba`,
A nyitnikék vidám hangja
A tavaszt kibontja.

TAVASSZAL

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól.

Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Kecskés Béla: Szól a tavasz..

Szól a tavasz: itt vagyok!
Eljöttem, mert hívtatok.
Egész télen hó alatt
álmodtam az álmomat.

Szól a tavasz: itt vagyok,
napsugárban csillanok,
kezemben száz szál virág -
annak adom, aki várt!

TAVASZ, ÉVSZAKOK KIRÁLYNŐJE

TAVASZ, Évszakok királynője

Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre perzselőbb nyárba, hogy onnan a mézszínű, lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá.

Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár, ősz, és a tél -titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan - muzsikál.

A legszebb szó - és évszak is - közülük, számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május - melyek számomra mind-mind az életet hirdetik.

Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül. Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fű friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet, hallod a rigók rekedt, riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet, újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földből remegve bújik elő az első hóvirág, majd az ibolya, s a háztetőkön újra ott kelepel a gólya is.

A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erőtől duzzadunk, mint a kipattanó barkaág.
S míg lágyan suhanunk a múló idővel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tűnő idő is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az időtlenségből felriaszt.

Aztán múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.

A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra, a királylány csókjára ébredjen megint.
Forrás: http://csillagfiu.freeblog.hu/