Fekete István: A király

Fekete István: A király (részlet)

Hajnalodik. Az ablak üvegére ködös derengés kúszott, és a világosodással együtt nyílik mind tágabbra a szemem. Úgy érzem, ünnep van. Valami nagy ünnep. A fenyőgerendák gyantaszaga régi karácsonyokat juttat eszembe, és a félálom vakációs nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a szabadság. Ha akarok, felkelek, ha nem akarok, nem. Holnap is nap van, sőt azután is… S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivághatom a felét, vagy akár egy fáját is, mert az az erdő nem az enyém. Nem is kellene. Ha falum lenne, akkor se a temetőt szeretném… De az élő erdő az enyém. Levegője, gyalogútja, vadcsapása, szállongó levele, madárkiáltása, hava, jege, csillogó égboltja, minden kósza felhője, vadja, hala, mind az enyém, s ezért igen nagy úrnak érzem magam, mint ahogy vagyok is.
Ki parancsol nekem? Senki! Kivel cserélnék? Senkivel!
Szívemre teszem a kezem, és magamba nézek: igazán nem cserélnék senkivel?
- Nem! – kiáltok magamban, és nézem az ablakon a reggel arcát.
Nézzük egymást, egyszerre ébredünk, és szeretjük egymást nagyon.
- Gyere be – hívom én -, itt minden a tied. A szoba melege, álmaim meséje, takaróm simogatása, sóhajtásom megelégedettsége, minden…