2018. július 15., vasárnap

Éld a napot!

Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,
minden pillanatban újabb vágyad éled.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,
lassíts, - éld a napot - végre szabad lettél!

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle: 
- csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.
Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?
Elengedted-e már a haragos múltat?
Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

S volt-e olyan ember, akit te bántottál?
Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?
Patyolat tiszta már lelkiismereted?
Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.

Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,
szereteted szórd szét, szerte a határban,
szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,
napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.

Vizek csobogása vidámítsa lelked,
szeretet szikrája gyúljon lángra benned!
Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,
szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!

És az emberekkel légy megértő, kérlek!
Mindegyik másképpen keresi a szépet.
Az sem tehet róla, aki még nem érti,
hogy a gondolata, a másikat sérti.

Mindig azt keresik, ami jónak látszik,
ám az élet néha "délibábot "játszik.
Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,
a nyugalom leljen otthonára benned!

Élvezd ki a világ millió csodáját,
és ne keresd többé a mások hibáját.
Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,
akit az emberek, s angyalok szeretnek!

Lassítsunk már emberek!
Hiszen úgy rohanunk az utakon mostanság, - meg persze máshol is-, mintha versenypálya lenne. Pedig nem az. Nagyon nem az.
Hova rohanunk? És miért? Miért akarunk valahova hamarabb odaérni? Miért akarunk gyorsabbak lenni másoknál? Miért mi akarunk mindig a leggyorsabbak lenni? Miért hajtjuk magunkat esze-veszett módjára? Miért akarunk úgy rohanni, hogy közben másokat semmibe veszünk? Miért fontos az nekünk, hogy másokat akár veszélyeztetve is, de sokkal hamarabb célba érjünk eltervezett úti célunkig? Miért nem tudunk legalább csak egy kicsit lassítani? Miért nem tudjuk egy kicsit, tényleg legalább csak egy kicsit behúzni azt a láthatatlan féket, ami a mi kezünkben van? Hiszen tényleg csak egy pirinyót kellene visszafogni magunkat. Csak egy nagyon picit. Mert bizony semmit nem ér a rohanás, ha nem érsz haza a szeretteidhez. Ha nem érsz haza azokhoz, akik nagyon várnak, és akik nagyon szeretnek: a feleségedhez, a férjedhez, a gyermekeidhez, az édesanyádhoz, az édesapádhoz, a testvéredhez, vagy éppen a nagyszüleidhez. Nem ér semmit a rohanás, ha a roncsok közül kell téged kiszabadítani. Nem ér semmit a rohanás, ha netán mások halálát okozod. Nem ér annyit a rohanás, ha aztán a mentő visz el, vagy éppen megpróbálnak téged visszahozni az életbe. Abba az életbe, amiben te annyira rohantál. Amit te semmibe vettél azzal, hogy rohantál. Amibe te magad sem gondoltad komolyan, hogy egy pillanat alatt elveszítheted. Pedig elveszítheted. Vagy valaki elveszítheti, miattad.
Szóval, rohanunk, sietünk, semmit és senkit nem nézve. A nagy büdös semmiért. Ahelyett, hogy inkább lassítanánk. A családunkért, a szeretetteinkért, a jövőnkért, az életünkért és, hogy még jó sokáig mindenki együtt lehessen azokkal akiket a legjobban szeret… azért….             
(Lippai Marianna)

2018. július 11., szerda

2018. július 9., hétfő

2018. július 7., szombat


Ima

Óh, én Istenem, Mennyei Atyám,
Nagyon kérlek, mindig vigyázz reám.
Mindig világosítsd meg utamat,
Hogy mindenkor megértsem szent szavadat.

S ha arra az útra térnék, mely rosszra vezet,
Nyújtsd akkor felém segítő kezed!
És segíts ki! Ne engedd,
Hogy lelki sötétségben elvesszek!

S azt a gyönyörű utat mutasd meg,
Amely a lelki tisztaság felé vezet,
Hol fekete nem található,
A jóságtól minden fehér, mint a hó.

Oda, oda vágyon én Istenem,
Hol jóság van, de gonoszság nincsen.
És add meg! Add meg azt nekem,
Hogy ezt a gyönyörű tiszta utat elérhessem.

1932. július                  Vöröss István                        forrás

2018. július 6., péntek

Ma még a tiéd
Ma még teljesen a tiéd,
Szeme éhesen kéri meséd.
Ma még, ha fél hozzád fut,
Két karod néki védelmet nyújt.
Ma még esténkét betakargatod,
Őt, ki néked éjjeled, nappalod.
Ékes, szép szavakkal dicséred,
Öleddel oltalmazod, s félted.
Ma még le tudod törölni könnyét,
Megsokszorozhatod örömét.
Vágyik jóindulatodra, lényedre,
Két kezedre, hogy felnevelje.
Hatalmad ma még korlátlan fölötte,
Nem nézi szavad, mi lapul mögötte.
Szeme kérdőn tereád figyel,
Apró dalokkal néked énekel.
De talán holnap, mire felébred,
Üres fecsegéssé válik beszéded.
Társakat, pajtásokat másutt keres,
De ma még, ma még a gyermeked.
Legyen rá időd, vele nevetni,
Lépj vele az úton, a dolgod vezetni,
Mert a gyermekévek fecskeszárnyak,
Suhanva lobbannak a nyárnak.
Mire felkapod fejed kirepülnek,
Észre sem veszed, s már felnőnek.
Ma még egészen, teljesen tiéd,
Öleld át, ringasd gyermek- szívét.
Kerner Mariann

2018. július 5., csütörtök

Egy cseppnyi ház
Egy cseppnyi ház az erdő szélén,
előtte kis patak szalad.
Távol a világ csúf zajától,
ahol a szív boldog, s szabad.
Elvonultan a nagyvilágtól,
a lélek csendben megpihen.
Körül ölel a csend varázsa,
nincs ennél szebb, én így hiszem.
Apró kis kunyhó, átkarolva,
pihen a természet ölén,
a földi mennyország csodája
éled a zöld erdő tövén.
Egy cseppnyi házban, teljes élet,
amit élők vesznek körül.
Veled élne és élni hagynak.
Ahol a lélek él, s örül.
Aranyosi Ervin

Mindenki visszakapja egyszer,
amit más ellen elkövet
Lesz még, hogy gondolkodni kezdesz,
de én már nem segíthetek.

Te is majd visszakapod mástól,
amit épp ellenem teszel
Most olyan felhőtlennek látszol,
de ebben magad sem hiszel

Tudom, hogy nincs messze az óra
a biztos kétség utolér
Lecsapsz egy megbocsátó szóra,
elindulsz te még az én szeretetemért, figyelmemért

Mindenki megbánhatja egyszer
amit más ellen elkövet
Hogy holnap nem lesz-e már késő?
Arra most mit mondjak neked?

2018. június 27., szerda


Mindenki a szebbik arcát mutatja felénk, és ami csúf, azt gondosan eltakarja. Ne akarjunk hát más bőrébe bújni, mert már későn jövünk rá, hogy nem olyan kellemes. Nagyanyám emlegette mindig, ha másra voltam irigy: „Ha mindenki kivihetné a piacra egy csomagban az örömét és a bánatát, és mindenki belekukkanthatna kedve szerint a máséba, senki sem cserélne a másikkal.” Ne akarjunk hát olyan terhet a vállunkra venni, amibe nem látunk bele, még akkor sem, ha messziről olyan kívánatos! Ne vállaljunk fel olyan szerepet, ami nem nekünk való! Merjünk őszinték lenni, mert a hazug világban ehhez kell az igazi bátorság! Különbözni a többitől. Beismerni, hogy hazudtunk és vállalni, hogy többet nem csapjuk be magunkat. Nem szégyen bevallani, hogy nem tudok milliomos, sikeres, hatalmas lenni, de nem is akarok annak látszani. Boldog szeretnék lenni, ha lehet.                                     V. Varga Zoltán

Aranyosi Ervin: A barátság gyógyít
Ha van egy igazán kedves, jó barátod,
kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,
kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,
aki odafigyel, kinek van rád gondja.
Aki szeretettel, sérült lelket ápol,
aki minden titkot megoszt önmagáról,
kivel együtt lenni felemelő érzés,
huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.
Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,
ki a bánatodat messzire hajítja.
Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,
ilyen barát mellet, nem kell neked orvos!
Múltad nem köt gúzsba, sőt a szép emlékek,
újra felemelnek, felvidítnak téged!
Együtt, jót nevetve néztek a világra,
nem érzi a lelked, hogy magányos, árva.
Mert lelketek tisztul a sok nevetéstől,
mikor megszabadulsz gonddal terhelt észtől.
Lelked, mint a madár, fent az égben szárnyal,
így repül az idő, egy kedves, jó baráttal.
Idős korodba is belefér a játék,
egy ilyen barátság, igazi ajándék!
Mikor elbúcsúzott a holnapot várod,
jöjjön és gyógyítson, vidám, jó barátod!

2018. június 24., vasárnap

Fekete István


47 esztendeje, 1970. június 23-án hunyt el Fekete István író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Jókai Mór után a legnépszerűbb magyar írónak tartják Fekete Istvánt. Könyvein nemzedékek nőttek fel

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben - megtaláltam a Hazámat."

Fekete István 1900. január 25-én született a Somogy megyei Göllén. Apja Fekete Árpád tanító, iskolamester. Anyja Sipos Anna. Fekete István nagyapja, Fekete Antal az Esterházyak hercegi építésze volt. Fekete Árpád kemény, kitartó munkával alapozta meg családja jövőjét, megbecsülését Göllén. A mester, Gölle fő- és kántortanítója tudásával, szigorával és tisztességével nyerte el a falusi emberek tiszteletét, de gazdálkodóként is híressé vált a környéken és országosan egyaránt.
Nagy hatással volt rá apai nagyanyja- akivel egy szobában lakott -valamint édesanyja, akik melegszívű szeretetükkel ellensúlyozták apja vasszigorát. Fekete Árpád gyakran túlzott szigorának több oka is volt: egyrészt akkor még dívik a pálca használata és természetes a fiúgyerek verése. Másrészt a mester gyerekének a legkülönbnek kellett lennie az egész városban, de közrejátszott a maga és felesége családjában jellemző szélsőségek (iszákos és közönséges csavargók mellett szent életű papok) sora is. Talán ettől akarta óvni fiát. Önmagát akarta látni Istvánban, szorgalmának, kitartásának, értékeinek továbbvivőjét. Fekete István így írt erről: Sokáig azt hittem, talán nem is szeret engem; soha meg nem csókolt, csak nagyon későn, akkor már erre kevés időnk volt Néha-most már a kegyelet és a végtelenségbe hulló szeretet szavával mondom-majdnem gyűlöltem apámat. Az elemi iskola első négy osztályát helyben végezte el, ahol az apja volt az igazgató. Időközben azonban három lánytestvére is született - jelentősen megváltoztak a körülmények. Kicsi és szűk lett a falu. Fekete Árpád hosszas töprengés után úgy döntött, hogy iskolamesteri nyugdíjaztatását kéri. Megkezdte a birtok felszámolását, hogy a család a városba költözhessen. A döntés elsősorban azért születik, hogy a gyerekek kellő fokú iskoláztatása megoldott legyen. István az elemi iskola ötödik osztályát már Kaposváron kezdi el. Egy év múlva az egész család Kaposvárra költözik, a Honvéd utcába.
Az apa a Városházában kap hivatalnoki állást, a fiú a helyi gimnáziumba jár. Itt azonban gyengén megy neki a tanulás, félévkor megbukik. Az apja instruktort fogad mellé, de a bukás év végén is megismétlődik. Ezután beíratják a polgári fiúiskola első osztályába, ahol végre megtalálja önmagát és barátokra is szert tesz. 1914-ben kitör a világháború.

14 évesen, cserkészőrsvezetőként éli meg ennek keserű tapasztalatait. 1915 nyarán végzi el az iskola utolsó osztályát, év végén a hároméves felsőkereskedelmi iskolába iratkozik. A tanulás már jól megy neki, de az unalmas, száraz tananyag kényszerű ismeretei elől egyre jobban vágyik a város széli rétek, erdők világába. 1917 nyarán Somogyfajszra utazik nagyapai nagynénjéhez.
Ez a kirándulás arról nevezetes, hogy itt szerzi első vadászélményét. Igazi patronos puskával járja az erdőket, mezőket és sikerül elejtenie első rókáját. Időközben kiteljesedik az első világháború, így sokáig ez marad utolsó vadászélménye. 1917 végén besorozzák. Behívója a 19-es önkéntes honvéd gyalogezredhez szól, amelynek Kaposváron van egy zászlóalja, így a városban maradhat. 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tesz. Ezután Gödöllőre kerül a tartalékos tiszti iskolába.

Káplárként szolgál 1918-ig, a Monarchia seregének összeomlásáig. Életének eme keserű időszakára Ballagó idő című könyvében emlékezik. 1923-ban élete felveszik a Debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végzi el. 1924 januárjában Magyaróváron folytatja tanulmányait. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott. Mivel ezredének itt is van egy zászlóalja lehetővé válik átiratkozása. 1926 júliusában ér véget az iskola. Nyolc év után végre levetheti katonaruháját is. A frissen végzett mezőgazdász Bakócán, gróf Mailáth György birtokán kap állást. Kora hajnalban kel, lóháton járja be az uradalmat. Az erdőről, a földekről hazatérve gyakran ragad tollat, hogy élményeit, megfigyeléseit feljegyezze. Munkája során ismét lehetősége nyílik arra, hogy visszatérjen a természethez. A falu előkelőségei élénk társadalmi életet élnek, akik gyakran meghívják őt is. Azonban ezeken az összejöveteleken nem érzi jól magát, a meghívásokról el-elmaradozik, amiért a természetesen a társaság is kiveti őt magából. Azonban ezeken az összejöveteleken ismerkedik meg egy hölggyel, Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával. Vele 1929. december 12-én házasságot is köt a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöznek, első közös otthonukba. Itt kap állást vezető gazdatisztként Fekete István, a holland származású, disznókereskedésből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendül a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tejüzemet szervez az uradalomban, búzavetőmagot nemesít, a kiállításokon pedig rendszeresen díjat nyernek az ő irányítása alatt tenyésztett kosok. Gyakorlott, tapasztalt, feladatát kiválóan értő szakember, aki gazdatisztként tekintélyt vált ki magának. Virradattal indul útnak, és késő este érkezik haza. Lovon járja az uradalom földjeit, az állattenyésztő telepeket, amelyek nagy területen, szétszórtan vannak. Gazdát és cselédet egyaránt tisztelettel köszönt. Keveset beszél és kevés szóból is ért. Hangja csendes és szelíd, az emberhez szól, a munkatárshoz, akit a földművelésnél keservesen kemény munkájában önmagával egyenrangúnak tekint.

Kislánya, aki 1930-ban születik, édesanyja nevét örökli. Kisfia pedig, aki két évvel később, 1932-ben érkezik, az István nevet kapja édesapja után. Írni nyolc éves korában kezdett Göllén. Első verse egy rövidke költemény a békéről 1916-ban megjelenik a Zászlónk című diákújságban. Nem tanult író, hanem született tehetség. Diák évei után katonasorban és akadémistaként is írogatott. Ezek az írások csak rövid vázlatok voltak. Első felnőtt írásai rövid lélegzetű megfigyelések elsősorban a vadászat vadgazdálkodás témaköréből, amelyekkel mint Nirnsee birtok gazdatisztje találkozik a mindennapi munkája során. Ezeket a Nimród vadászújság szerkesztőjének, Kittenberger Kálmánnak küldi el, aki megjelenteti azokat. Kittenberger ébreszti rá arra, hogy tudása, mondanivalója érték, amelyet másokkal is meg kell osztani. Első cikkét a Nimródban újabbak követik. Ezekben a madarak vonulásáról, a vadak viselkedéséről, szokásairól, a vadászat etikájáról ír. Egy év múlva Kittenberger levélben kéri, hogy látogassa meg a szerkesztőségben. A pályakezdő vadászíró és a neves Afrika-vadász író és lapszerkesztő személyes találkozása elmélyíti egymás iránt érzett kölcsönös rokonszenvüket. Fekete István nagyszerű embert ismer meg Kittenberger Kálmánban, akire egész életében tisztelettel tekint, és közöttük szoros, halálukig tartó barátság kötődik. Fekete István későbbi munkáiban a parasztembereket, parasztsorsokat, a paraszti világot bemutató írásaival a hagyományos népiességet képviselő írókhoz áll közel. Ez a népies irányzat a két világháború között népi irodalom előtt bontakozott ki, és élt tovább a húszas-harmincas években is. Ez az irodalmi vonulat-amelynek jeles képviselői Mikszáth, Gárdonyi, Móra-a parasztokat mint nehéz életű, szegény és elesett emberként ábrázolja. Fekete Istvánnak az Új időkben megjelent írásai, amelyeknek válogatása 1941-ben jelent meg öreg utakon címmel, javarészt természettárgyú írások, vadászemlékek. 1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatot hirdet. Ekkor írja meg a koppányi aga testamentumát. Ez volt első könyve és rögtön a pályázat első helyezettje lett. Következő kisregénye a Csí 1940-ben jelenik meg. Főszereplői madarak, pontosabban egy fecskepár. A magyar parasztság helyzetéről, a feudális úr-paraszti viszonyról Gyeplő nélkül című könyvében rajzol átfogó képet (1948). Első regényeinek megszületése után mind gyakrabban látogat Pestre, írói feladatai ide szólítják. Kiadóhivatalokban, szerkesztőségekben fordul meg, új megbízásokat, feladatokat kap. 1940-ben a Kisfaludy Társaság soraiba választja. Ismeretségi köre bővül, ismeretséget köt a kor jeles íróival. Nem sokkal később színdarabot is ír, Hajnalodik címmel. A drámát telt ház előtt játsszák a Magyar színházban és a Kamaraszínházban is, amely a második világháború kitöréséig közel száz előadást ér meg. Ezután pedig Bánki Viktor filmrendező kéri fel egy forgatókönyv elkészítésére. Egy hét alatt megírja a Doktor Kovács István című film forgatókönyvét, amely számára újabb sikert hoz. Időközben az ajkai uradalom gondjai mind terhesebbé válnak számára, írói munkássága elé egyre nagyobb terheket gördítenek.

Eljön tehát a változtatás ideje. A Fekete család pesti barátai összefognak és segítenek. Lakást szereznek, Fekete István pedig a Földművelésügyi Minisztériumban kap állást. Hamarosan elkészül második romantikus regénye, a Hajnal Badányban. Második elbeszéléskötete 1944-ben jelenik meg Egy szem kukorica címmel. 1948-ban jelenik meg tíz szál gyertya című novelláskötete. 1949 tavaszán megtisztítják a minisztériumot, és Fekete Istvánt sokadmagával együtt nyugdíjazzák. Állása megszűnésével a nélkülözés hosszú hónapjai, sőt évei köszöntenek a családra. Könyveit nem adják ki, állandó foglalkozást sehol nem kap, s alkalmi munkát kell vállalnia, hogy eltarthassa családját. 1951 őszén tanári álláshoz jut a kunszentmártoni Halászmesterképző iskolában. Itt készül a Kele, valamint Lutra című regénye. 1955-ben végre megtörik a jég: a Halászat című műve kezdi a sort; a Mezőgazdasági Könyvkiadó tankönyvként adja ki. A Kele következik, a Magvető gondozásában. A Lutra 1955-ben jelenik meg, megelőzve a Bogáncsot, a Tüskevárt és a Vukot. Ezzel véget ér száműzetése az ötvenes évek irodalmi életéből. Megírja Pepi-kert című könyvét, amely a szarvasi arborétum történetét meséli el, annak történelmi hátteret festve. 1960-ban a Tüskevárért József Attila díjjal tüntetik ki. 1965-ben jelenik meg a Csend, mintegy bevezetéseként a három kötetre tervezett életrajzi regényének, amelyből-utolsó írásaként csak a Ballagó idő készülhetett el. E regénye már írói számvetés is, visszatekintés az elmúlt, emlékké vált java életre. Az 1968-ban megjelent, Barangolások című elbeszéléskötete elsősorban felnőtt vadászélményeit foglalja egybe. 1968-ban másodjára kap szívinfarktust, orvosai ennek fő okaként a rengeteg cigarettát tartják. 1969 őszén az Akadémia mátraházi üdülőjében éri a következő rosszullét, a gyöngyösi kórházba szállítják. Hetvenedik születésnapának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. Betegsége közben egyre súlyosbodik, 1970. június 23-án, Budapesten örökre lehunyja szemeit. Szerettei, ismerősei, olvasói június 25-én vettek tőle végső búcsút a Farkasréti temetőben. Fekete Istvánt a természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá. Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni. Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetnénk: "Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben - megtaláltam a Hazámat."
"Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt,
emlékezz arra, amit érted tettek,
a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak,
és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak.
Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak.
Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan,
becsületes, igazmondó és önfeláldozó.
Felejtsd el, ha félsz!
Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak!
Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el,
hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha."

/Szabó Magda/

2018. június 22., péntek


"Ha más életével foglalkozol... nem marad időd a sajátodra. Pedig mindenkinek a saját életét kell széppé tenni. 
 Utána pedig azokét, akiket szeret.

2018. június 20., szerda


A legszebb dolgok nem kerülnek semmibe. 
Csupán csak annyi az ára, hogy észre kell őket venni. 
Nézd meg a felhőket, vagy a napsugarat, amint átszűrődik a fák lombjai között. 
Egyszerűen csak éld meg ezeket a pillanatokat! 
Amikor mélyen elmerül tekinteted szerelmesed szemében, vagy a gyermeked rád mosolyog és felismered benne saját vonásaid… ezeket ki tudná megfizetni? 
Ki tudná egyáltalán kifejezni az árát pénzben!
A boldogság nem kerül semmibe.
Csak jelen kell lenned, nem gondolni a holnapra, sem a múltra.
De hálásnak kell lenni a jelen pillanat minden apró csodájáért.
Ennyi a titka.

A könyvek a legcsendesebb és legkitartóbb barátok; a legelérhetőbb és legbölcsebb tanácsadók, és a legtürelmesebb tanítómesterek."
Charles William Eliot

.

.

.

.