Gondolatok Jókai Annától....

Gondolatok Jókai Annától....

Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.

A múlt is létezik - valahol, egy más szférában - megcsonkíthatatlanul. Visszük a jövőbe magunkkal - de nem azért, hogy ismételjük, hanem hogy ne felejtsük, miért történhetett, ami velünk megtörtént.

Én meg merem mondani, ha tetszik valami. Nem vagyok sznob, aki először fellapozza az irodalmi lexikont, s csak azután tapsol!

Semmi sem olyan káros, mint az irreális reménység.

A férfi teremti a világot, a nő pedig megtartja és gondozza.

Barát annak való, aki nemcsak oldódni, de oldani is képes.

Sírni csak az tud, aki még remélhet.

Az ember pedig elég okos ahhoz, hogy a saját ostobaságát igazolja.

Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.

Humor nélkül nem lehet élni. De véges-végig "elhumorizálni" az időt: úgy meg nem érdemes.

Csak az erős fordítja a szenvedést is javára.

Nincs fantasztikusabb, nincs rejtélyesebb, mint a mindennapi ember, az élet maga - s az a kiirthatatlan, belénk vésett törvény, hogy az őrjítő viszonylagosságban és a megakadályozhatatlan változásban is rendíthetetlenül, csak-csak keressük a rendíthetetlenséget.

Lehet szánalmasan öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen.

Magát a tanulást kevesen szeretik. (...) Tudni jó. Amikor már tudjuk a dolgokat. A tudás hatalom - bármilyen elcsépeltnek, sőt karikírozhatónak látszik ez a mondás. Nem, ne ringassuk magunkat ábrándokba: a tudás által az ember nem valamiféle külső, látványos hatalom birtokosa lesz, igaz, aki tudja a dolgok lényegét, erre nem is pályázik - hanem egyszerűen csak meg tudja hosszabbítani saját határait, a lényét képes kiterjeszteni, akár kozmikus méretekre. Minél többet tud, annál kevésbé lesz idegen a világban és annál kevésbé tudja a világ átejteni.

Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.

Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akár csak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne.

Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.

A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a másik arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkünkbe tolul. Olykor ajánlatos a nyelvet fékezni, mérlegelni: az igazság vagy csak a puszta indulat késztet-e arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljunk meg. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele.