2011. február 16., szerda

39



És ott álltunk, Te meg én
A világ távoli peremén,
Kezedbe kezem simult,
Alattunk a föld oda indult,
Hol szárnyakká ölel az ég,
Az elringatott messzeség
Oly határtalan békességében.

És ott láttuk, Te meg én,
Hogy a nap ugyanaz a fény,
Mely szívünkben úszik,
Szüntelen belekúszik
A hitt remény ékeként,
A szeretet véreként
Úgy dobog, halhatatlanul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

.

.

.

.