Aranyosi Ervin: Gyújts tüzet lelkekben

Erőtlenül süt a téli Nap sugára
hidegtől búsuló, bánatos világra.
De vajon a szívek, azok is befagynak,
átadják magukat a bénító fagynak?

Kéményekből lassú füst száll fel az égre,
válaszul a hideg téli ridegségre.
Kályhánknak melegét átveszi-e szívünk,
van-e reménységünk, mert jó lenne hinnünk!

Hinnünk a csodában, ami biztos eljő’!
Amit nem takarhat el néhány hófelhő,
ami másokra is szeretetet áraszt,
hogy érzéseinkre kapunk-e majd választ?

Közeleg az ünnep, a napok gyorsan telnek.
Gondolsz-e azokra, kik utcán telelnek.
Kiknek mások szíve nem nyújt menedéket,
mondd csak az ő létük, megérint-e téged?

Áruházak, bankok, most mind gazdagodnak,
az ünnepi fények szépen felragyognak,
s nem látod azokat, kik árnyékban élnek,
hiszen elvakítanak téged is a fények!

Álszent a csillogás, hisz fáznak a lelkek,
akik melegséget, megnyugvást nem lelnek,
akik magányosak, s nem értik a létet,
kiket nem kényeztet örömmel az élet.

Hol van a szeretet e kihűlt világban?
A gyertya fényében, a fenyőfaágban?
Drágán vett holmikban, ami nem is kell tán,
vagy villódzó fényű, feldíszített fejfán?

Hiába a külső, díszes megjelenés,
ha kihűlt szívekben a jóérzés kevés.
Hogy kovácsolsz össze szétesett családot,
ha csak a pihenést, a nyugalmat várod.

Kihűlt a szeretet, nincs ki melegítsen,
elárvult lelkeket jó kedvre derítsen?
Evésről, ivásról szól csak a karácsony,
s a magány sok rabja nem lát túl a rácson?

Van-e tűz szívedben, ami melegítsen,
magányos szíveken, éhezőn segítsen?
Szeretet tüzével olvaszd fel világod,
segíts most a Napnak, gyújts szeretet-lángot.

Szórd szerte mosolyod, jó szavad emeljen,
hogy az árva lélek is életre keljen!
Hogy remény szülessen Jézusunk nyomában,
szeretet ébredjen tüzedtől a mában!

Gyújts tüzet lelkedben és őrizd a lángot,
hadd tegye fénylővé, széppé a karácsonyt.
Okozzon örömöt a fény születése,
s engedd, hogy mosolyát a szívekbe vésse!