Az önsajnálat olyan, mint a mocsár. Szép lassan elkezd lehúzni, és egyre mélyebbre süppedsz benne. Az első pillanatokban még észre sem veszed, hogy gond van. Először azt hiszed, egy tükör előtti, erőltetett mosollyal kiránthatod magad belőle, de hamar rájössz, hogy okos könyvek ide vagy oda, ez bizony mégsem működik. Hatalmas kezek szorítják a bokádat, és nem eresztenek. Eltűnnek a színek, eltűnnek az illatok, eltűnik minden értelem. Tudod, hogy baj van, de a mocsár már a combodig ér. Mindeközben teljesen magadnál vagy. Ettől még ijesztőbb az egész. Azt is tudod, hogy mozdulnod kéne, de képtelen vagy rá. Bilincsben vergődsz, a pániktól levegőt is alig kapsz. És minél tovább vagy benne, annál kisebb az esély, hogy kimászol belőle. Nincs a környéken senki, aki a kezét nyújtaná, hogy kihúzzon. Már derékig ér a mindent elnyelő massza. Két választásod van: vagy feladod, és hagyod, hogy a kezed is elsüllyedjen, vagy gyorsan körbe nézel, és keresel egy kapaszkodót, amivel addig tarthatod magad a felszínen, míg össze nem gyűjtöd az erődet, hogy elkezdj kikecmeregni. Ehhez kell némi idő. Nem könnyű az embernek posványban ragadva összeszednie magát. De ezt neked, egyedül kell megcsinálnod. Szép lassan, centiről centire haladsz, és amikor a végén, kifulladva biztos távolságra ülsz rémálmod helyszínétől, és picit büszke mersz lenni, hogy megcsináltad, agyad hátsó zugában megszólal egy hang: Nem most jártál itt először. Jobban oda kéne figyelned a jelekre!
(Kristina Calu)
"Az ember jórészt azzal teszi tönkre az életét, hogy rettegve vagy reménykedve folyton azt várja, mi lesz holnap. Nincs egy pillanatnyi nyugta, mindig a következő pillanatra gondol, aztán az utána következőre, s így nem tudja élvezni a jelent." - Robert Merle
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése