Lassítsunk már emberek!

Hiszen úgy rohanunk az utakon mostanság, - meg persze máshol is-, mintha versenypálya lenne. Pedig nem az. Nagyon nem az.

Hova rohanunk? És miért? Miért akarunk valahova hamarabb odaérni? Miért akarunk gyorsabbak lenni másoknál? Miért mi akarunk mindig a leggyorsabbak lenni? Miért hajtjuk magunkat esze-veszett módjára? Miért akarunk úgy rohanni, hogy közben másokat semmibe veszünk? Miért fontos az nekünk, hogy másokat akár veszélyeztetve is, de sokkal hamarabb célba érjünk eltervezett úti célunkig? Miért nem tudunk legalább csak egy kicsit lassítani? Miért nem tudjuk egy kicsit, tényleg legalább csak egy kicsit behúzni azt a láthatatlan féket, ami a mi kezünkben van? Hiszen tényleg csak egy pirinyót kellene visszafogni magunkat. Csak egy nagyon picit. Mert bizony semmit nem ér a rohanás, ha nem érsz haza a szeretteidhez. Ha nem érsz haza azokhoz, akik nagyon várnak, és akik nagyon szeretnek: a feleségedhez, a férjedhez, a gyermekeidhez, az édesanyádhoz, az édesapádhoz, a testvéredhez, vagy éppen a nagyszüleidhez. Nem ér semmit a rohanás, ha a roncsok közül kell téged kiszabadítani. Nem ér semmit a rohanás, ha netán mások halálát okozod. Nem ér annyit a rohanás, ha aztán a mentő visz el, vagy éppen megpróbálnak téged visszahozni az életbe. Abba az életbe, amiben te annyira rohantál. Amit te semmibe vettél azzal, hogy rohantál. Amibe te magad sem gondoltad komolyan, hogy egy pillanat alatt elveszítheted. Pedig elveszítheted. Vagy valaki elveszítheti, miattad.

Szóval, rohanunk, sietünk, semmit és senkit nem nézve. A nagy büdös semmiért. Ahelyett, hogy inkább lassítanánk. A családunkért, a szeretetteinkért, a jövőnkért, az életünkért és, hogy még jó sokáig mindenki együtt lehessen azokkal akiket a legjobban szeret… azért….             
(Lippai Marianna)