2012. november 1., csütörtök

HALOTTAINK EMLÉKÉRE



"Jézus dicsőségben feltámadt, ahogy mondta.-Ez az én reményem is!"
Halottak napja. Egy nap, mely sokunk számára nehéz, néha elviselhetetlen, hiszen ilyenkor a gyertyák villózó fényében még inkább érezzük elhunyt szeretteink hiányát. Még fájóbb számunkra az elmúlás, a visszafordíthatatlan valóság súlya. Nehéz egy gyermeknek állnia a szülei sírjánál, de talán ennél is kegyetlenebb egy szülőnek gyertyát gyújtani gyermeke emlékére.
Az esti szürkületben millió apró kis fény cikázik. Gyertyák pici lángja világítja meg a temetőt, és lehajtott fejű emberek állnak némán a virágokkal borított sírok előtt. Senki nem szól, de eben a gyertyaszagú csendben mégis minden benne van.
Ez az este csak az övék. Most úgy érezzük néhány pillanatig, újra itt vannak velünk. Felkavarodnak a régi képek, szerelmek és barátságok. Együtt emlékezünk. Valahol halotti ének szól, és mellettem egy öreg néni imádkozni kezd. Szinte csak magában, de aztán már együtt mondjuk a szent igét:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is;
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezöknek;
és ne vigy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól;
mert tied az ország, a hatalom és a
dicsöség mindörökké.

Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése












Header

.

.

.

.