Angyali üdvözlet

Metatron fázósan húzza össze magán kabátját az idei ősz szokásosan hűvös éjszakáján. Fázik, és nyomja is az a hengeres tárgy a zsebében, de nem tudja máshová tenni. Kicsit irigyli angyaltársait, akiknek nem kell ilyenformán a természet viszontagságaitól szenvedniük, de nem tud tenni ellene. Ő a mennyek írnoka. Küldetése az, hogy földi halandóként éljen az emberek között, és beszámoljon sorsukról az égi erőknek.

Lassan halad a Duna-part melletti sétálóutcán, fekete cipőjének tetején meg-megül az esős latyak, ahogy csoszogó lépteivel sávot húz az őszi szőnyegen. Az egyedüli hangot a színes levelek reccsenő sóhaja adja, ahogy a test súlya alatt szorosan összetömörülnek a cipőtalp alá. Metatron kedveli az őszt és a telet, a hideg ellenére is. Az ősz a színeivel teszi vidámmá a hangulatát, a tél a tisztaság érzetével csapja be őt: vakító fehér ebben a mocskos világban. Azt gondolja, egyedül van, ezért halkan dúdol magában, amikor egy cinikus félmondatra kapja fel a fejét:

– Jó a buli, mi? Dalos csávó!

Jobbra néz és megpillantja a fák védelmében lévő padon ülő fiatalt.

– Nekem szóltál? – kérdezi.

– Szerinted van itt még valaki? – jön a gúnyos válasz egy sértett tinédzser szájából. Az angyal nem veszi fel a hangnemet, találkozott már sok hasonlóval. Elindul a pad másik vége felé, hogy leüljön.

– Zavarok? – suttogja kérdőn.

– Engem aztán nem, ha nincs más dolgod?! – invitálja egy karmozdulattal a pad felé Metatront, most már valamivel kedvesebben.

– Szokatlan, hogy találkoztunk. Nem számítottam rád – kezd bele az égi küldött. – Ritkán fordult elő velem, hogy ilyen fiatallal találkozom késő éjszaka úgy, hogy egyedül van. Barátok, barátnők, sulis társak? – kérdi, bár érzi, gyenge a duma.

– Te ilyen kabát lebbentgető, szatír csávó vagy? Előre szólok, nekem nem jön be. Mindenki úgy éli ki a tartalékait és az indulatait, ahogyan akarja, csak ne velem. Azt nem bírom, elég volt.

– Keseredett a hangod. Történt valami mostanában? Suli, magánélet? – érdeklődik óvatosan Met.

– Hogy történt-e? TÖRTÉNT-E?? Te hol élsz, idegen? Nem látod, mi van most a világban? Nem olvasol újságot, nem nézel tévét, nem figyeled az embereket? Válság van, vazze’. Katasztrófák. És ez nemcsak a pénz világában, hanem már mindenütt ott van, ahol nem akarod, ott is. Az egész életedet begyűrűzi – hadarja indulatosan.

– Ne kapd fel egyből a vizet, kérlek! – csitítja az álruhás angyal. – Nem tudhattam, mi bánt, amikor ideültem. Viszont kíváncsi vagyok: te érzel ebből valamit a saját életedben is, vagy csak a médiából érkező zajokból táplálkozol?

– Persze, hogy érzek – feleli. – Szüleim folyamatosan balhéznak a pénz miatt, amiből kevés van. Hiába dolgoznak ugyanannyit, sőt vállalnak másodállást, mire kifizetjük a hiteleket és a rezsit, alig marad valami. A svájci frank persze jónak tűnt pár éve. Most meg itt a vörösiszap. Vége a házunknak. Nem megyünk oda vissza többet. Ki gondolta volna…

– És emiatt van veszekedés otthon? – érdeklődik Metatron tovább.

– Persze. Ezt senki sem éli meg jól. Akkora patáliát csapnak esténként, hogy ne csodáld, miért ülök itt éjszaka egy padon egy idegen városban a rokonoknál, mert a házunkat elvitte a maró lé. Fater ráadásul belülről gyógyítja a kínt, ha érted, mire gondolok... Úgy érzi, a komlófőzelék, 4-5 Celsiusra hűtve, párás korsókban tálalva eléggé stimulálja ahhoz, hogy ne gondoljon a bajra. Persze anyám ennek nem nagyon örül, amikor apa hazaér. Oldva a feszültséget, daddy lecsavar egy-két nevelő célzatú sallert anyámnak, aki tányérokkal veszi fel a versenyt a harcban. Na, én ekkor szoktam lépni otthonról.

– Iszonyatos – tetteti a meglepettet Metatron, miközben a fiú folytatja a beszámolót. – Mást mondok. Laktál már panelben? Én is csak most, hiszen falun nőttem fel. Lakóparkok ezek is. Kádár-lakóparkok. Fizettél már ott télen fűtésszámlát? Gondolom, nem. Hát nem kevés, nekem elhiheted, mondta keresztmutter. Ráadásul, mivel most én a földszinten lakok, alattunk pince, iszonyatosan szar szigeteléssel, még meg is fogunk fagyni a havi 40-50 ezer forintos rezsitől. Mondjuk, Teca nénit sem irigylem. Ő a tizediken lakik a kutyájával. Annyira nagy a meleg, hogy folyamatosan nyitva tartja a konyhaablakot, meg ne főjön. Néha a csivaváját is kilengeti a magasból, levegőzés gyanánt.

– Csivava?? Ugye így mondtad?! Az valami állat?

– Az! Állat. Állat, mint te. Kutyákról még nem hallottál? Vagy neked mindegyik bodri a korcs németjuhász-utánzat? A csivava is az. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nem sokkal nagyobb, mint egy patkány, s nem is szebb annál. Egyetlen előnye, hogy naponta egy májkrémmel elvan.

– Legfeljebb ennyivel. Nem kerül sokba, ha jól gondolom – próbál hozni leégett helyzetén Met.

– Rád sem ismerek, idegen! Ez az első logikus gondolatod, mióta beszélünk – kontráz egyből. – Tényleg nem kerül sokba. De mit vársz el egy nyugdíjastól? Fél kiló bélszínt a kutyának vacsira? Kis kutyát választ, kis igényekkel. Elég, ha mi emberek felélünk mindent, és képtelenek vagyunk spórolni. Az állatok ennél sokkal ügyesebbek. A civilizáció negatív hordaléka őket nem zavarja a haladásban. Cöhh…ilyen mondat is ritkán hagyja el a számat. Ők nem akarják mindenképpen megmagyarázni vagy kimagyarázni a dolgokat. Nem mutogatnak egymásra.

– Mert nincs kezük, ugye?

– Persze. Mert nincs kezük. Egyértelmű. Mondd, hogy csak viccelsz! Olyanról már hallottál, hogy hasonlat? Párhuzam? Nem baj, ha nem. Csak tudjam, mert akkor nem röppenek mondataimban olyan magasságokba, amiket nagy nekifutással viszel át alulról. Arra gondoltam, hogyha szembeállítod az ösztönös állatokat az emberpolitikusokkal, megláthatod a különbséget. Mert mi van nálunk? Jobb és bal. Melyik a jobb? Egyik sem. Válaszokat, stratégiát, megfontolt döntéseket hoz valamelyik is? Láttad valaha? Nem? Mert én sem. Mit tudnak akkor? Na, mit? Hát egymásra mutogatni – puffog egyre idegesebben.

– Akkor mégis, hogyan működik ez az egész ennyi ideje?

– Remek kérdés. A rendszer viszi a gépezetet, mint a bolyban a hangyák. Amíg rendben van a dolog, nincs baj. De amikor eljön a döntések ideje, kiderül, hogy nincs tudás a döntéshez. És összeomlik a vár. Nézz szét! Ez van most – itt hagy magának a fiú egy lélegzetvételnyi időt és elnéz a távolba, át a másik oldalára a Dunának, mintha onnan érkezhetne a segítség.

– Ne haragudj már a hülye kérdéseimért, de ez minden országban így van?

– Naná. Az egész bolygón. Persze vannak okosok, akik kimagyarázzák. Legalábbis megpróbálják kimagyarázni hülye dumákkal. Skandináv vonalon az egyik ország nemrégiben pl. azt mondta, hogy igazából nincs ellene a fájlcserélő, torrentező oldalaknak, mert jót tesz a gazdaságnak. És tudod, miért?

– Lövésem sincs. Miért? – érdeklődött Metatron.

– Figyeld a dumát, mondom! Azért, mert azt a pénzt, amit a felhasználó az ily módon megszerzett zenéken megspórol, azt másra költi. Érted, Baszki? Zsemlét vesz belőle a boltban meg parizert. Na, ez az igazi parasztvakítás. És persze megint eljutunk a fő üzenetig: Vásárolj, vásárolj, vásárolj! Esküszöm, mint valami mantra egy negyedkategóriás zombi filmben.

– Csalódtál? Mármint a rendszerben. Az emberekben.

– Inkább elkeseredtem, fogalmazzunk így. Néha nem is tudom, hogy vannak-e itt emberek? Nem úgy viselkednek. Sokszor outsidernek érzem magam, valahogy úgy, mint Diogenész. Tudod, ki volt? – kérdezi már előre lesajnálva, hogy beszélgetőpartnere nem tudja majd a választ.

– Igen. Ő az a régi alkoholista, akinek a hordós trükkjei voltak, ugye? – kérdez vissza az angyal gyorsan és büszkén.

– Kicsit sarkítasz, de van benne igazság. A története csak annyi, hogy nappal is folyton lámpával járkált, és azt mondogatta: Embert keresek! Arra utalt, hogy vannak a vegetatív dolgok, mint az alvás, az evés, a két lábon járás meg a dugás. Embernek lenni szerinte többet jelent, mint az előbb említettek, bár bevallom, az a dugás-rész engem pörgetett volna. A tézise meg az volt az öregnek, hogy még nappal, lámpafénynél is nagyon, de nagyon ritkán lehet megtalálni azt a lényt, torzót, karaktert vagy nevezd, ahogy akarod, aki méltán viseli magán az „ember” jelzőt. Na, ezt érzem én is mostanában. Mintha egyre kevesebben lennénk. Mintha már lassan itt nem lenne keresnivalója az öreg filozófusnak – fejezte be egy hosszú és fájdalmas sóhajjal a fiatal.

– Érdekes – nyugtázza az angyal.

– Az – mondja a fiú. – De most mennem kell. A fater ilyenkorra már teljesen kiütötte magát, nyugi van. Reggelig recseg az ágyában, mint egy orrsövény-ferdüléses vaddisznó. Holnap kezdődik minden elölről. És nem tudom, mikor lesz megint saját lakásunk, meddig vagyunk púp még a rokonok nyakán…Meló meg semmi. Mindegy..

A fiú int egyet a válla fölött és elindul a rövidebb szakaszon a körút felé. Tíz méterre távolodhat el, amikor visszafordul, ismét végigméri, és odaszól neki:

– Hé, figyelj! Csak egy jó tanács. Ha az a dudorodó hengeres tárgy a ballonod alatt a cerkád, akkor kurvára legyél óvatos. Kevés iskola örül annak, ha megállsz előttük ilyen cuccban, Negrót csörgetve a zsebedben, miközben jönnek ki az alsósok. Te, te beteg perverz állat! – kiált oda, majd sarkon fordul, és eltűnik a hídpillérek takarásában.

**

Az angyal áll egy ideig, amíg megbizonyosodik: nincs már senki az utakon. Lassan megfordul, majd felnéz az égre, és tekintetével megkeresi a legfényesebb csillagot. Érzi, jól kell megfogalmaznia a kérdését főnökének. Az öreg kaporszakállú tudja, hogy csak játssza itt a Földön a hülyét, mert így könnyebben elfogadják.

Szóra nyitja ajkát, még kivár egy ideig, hogy a feltámadó szél se zavarja meg a hangját. A szél tovalibben, Metatron kérdez: – Most mi a fenét csináljak?

A felhők mintha utat engednének a csillag fényének, majd megszólal egy mély bariton, amelyet csak az angyal hall:

– Semmit – búgja. – Ezzel most maguknak kell megbirkózniuk, hisz maguknak csinálták. Évek óta figyelmeztetem őket természeti csapásokkal, de mindhiába. Nem látnak a szemüktől. Kinyerik pazarlóan fő művem erőforrásait, ám az én türelmem is véges. Eddig tartott. Oldják meg!

– Ennyi? Hát jó. Rendben, ha így akarod. Tehetek még valamit itt, ezen a bolygón? – érdeklődik Metatron.

– Csak egyet, kedves beosztottam. Vedd ki a zsebedből azt a lámpást, és dobd a Dunába. Már nem lesz rá szükség – búcsúzik az égi mélyhang, és a felhők ismét összezáródnak a csillag előtt.

Ám Metatron közelebbről ismeri az embert. Még él benne a remény. Előhúzza évezredek óta szolgáló, emberkereső zseblámpáját, és elindul a partszakasz végén álló, eltérő színű óriások felé. Öt szín, öt jelentés. Sárga: az örök fény, a hit, a jóság. Zöld: a növekvő élet és a feltámadás. Kék: a megfoghatatlanság, a végtelenség. Fehér: az öröm, a vigasság és a transzcendencia. És végül a szürke: a szomorúság, a melankólia és a fásultság színe.

– Melyik legyen? – töpreng magában. Majd kis gondolkodás után elhelyezi a szürkében. És nem csak a színek jelentése miatt. Egyszerűen odavaló. Fém.