Lehettem volna

Lehettem volna az neked, ki szeretett, és sose bántott,
csak csöndben és halkan szenvedett, s nem szólt. És sohasem vádolt.
Lehettem volna mindened. S ha átléped a távolságot,
talán meglelted volna itt azt az áhított boldogságot.

Amit annyira keresünk, s messze van. Annyira távol,
de nem akartad, hát elmegyek. Talán majd megtalálom máshol.
Lehettem volna mindened. S hosszúra nyúló éjszakákon
úgy öleltelek volna át, hogy beleremegnél százszor.

Lehettem volna én neked akár egy földi mennyország most,
de nem kérted. És már nem maradt csak szétfoszlott szürke álom.
Lehettem volna hajnalod, mely felébresztene bús magányból,
de már nem leszek semmisem, csak fájdalomból szőtt fátyol.

Lehettem volna jelened! De a múlt magába zár most,
mint egy álmot, mely gyönyörű, de mégis semmivé vált most.
Most elbúcsúzom. Hát ég veled! Ne szidj! És sohase vádolj!
Csak egy voltam tán a sok közül, ki szeretett, s annyira fáj most.

S ha majd borongós éjszakán fáj majd a földi magányod,
nem ígérem, hogy itt leszek! Túlmegyek száz határon.
Találhatsz százat! Ezret is! De olyat nem találsz bárhol,
ki úgy szeret, ahogy én tudok, s elhagyott, pedig úgy imádott.

Írta: Meggyesi Éva