A KÖVÉR ÉS A SOVÁNY ÖRDÖG

Már egész pontosan nem is tudom merre,
Messzi városban a földön valamerre
Egymással két gonosz lélek találkozott.
Egyik kövér, a másik sovány, akár a bot.
A kövér gúnyosan szólítja a soványt:
“Hát neked mi a bajod? Téged ugyan mi bánt?
Hisz csak csont és bőr vagy sajnos, amint látom!
Hallod-­e, kolléga, ezt szörnyen sajnálom.”
Így szólt a kövér, a sovány meg búsult,
Hallgat, mint akinek szívében van nagy bú.
“Szólj már na! Talán nincs gyomorrákod?!
Heptikába estél, vagy mondd, mi a károd?”
“A szádat jobb volna, ha befognád talán” ­
Szólalt meg morcosan, bosszúsan a sovány.
„A legnagyobb bajom, ha tudni akarod,
Hogy rossz helyen lakom, enni mit sem kapok.
Keresztyén családhoz szállásolt be urunk,
Bár próbáltam mindent, ami rosszat tudunk,
De békességüket feldúlni nem tudom.
S látod mily nyomorult, rossz sorsra jutottam.
Szállást, táplálékot mindenki kaphat ott,
Csak egyedül én nem, az állam felkopott.”
„Nagy buta vagy, öcsém, ez a véleményem” ­
szólt újból a kövér ­ „állítom keményen.
Ha minden ördög ilyen mafla volna,
Tönkre menne dicső urunknak a boltja.
De a nagy Luciferre merem azt fogadni,
Volnék csak helyedben, meg tudnám mutatni,
Hogy akármiféle keresztyén családban
Hogy kell bajt csinálni, ahol boldogság van.

Figyelj csak énreám, tanulj most éntőlem,
Saját módszeremre kioktatlak bőven.
S ha követni fogod okos tanácsomat,
Könnyen elérheted vágyadat, célodat.
Hegyezd hát füledet, s figyeld azt az utat,
Hogy amit elmondok, aztán el ne mulaszd.
Kitöröm például az egyik ablakot,
Amit a szél éppen egy kicsit becsapott.
Így a házigazdát a méreg eszi meg,
S mond egy cifrát, ami csak úgy hizlal engemet.
Lelki békességén kicsivel is rontok,
Letépek az ingről egy kicsike gombot,
Épp vasárnap reggel, amikor a gazda
Nagy buzgón igyekszik menni a templomba.
Ennyi is elég, hogy kitörjön a harag,
S röpködjenek mérges, indulatos szavak.
Úgy elkanyarítja a beszéd cifráját,
Hogy ez felülmúlja minden imádságát.

Majd pedig a cipő nem eléggé fényes,
A kabát meg itt­-ott gyűrött és pecsétes.
Van ám olyan méreg, szitok, ha hallanád,
A szemedet, a szádat tudom eltátanád.
A kísértésre meg az a jó alkalom,
Mikor az étel már ott van az asztalon.
S ha a leves túl sós, vagy forró és éget,
Van mit hallgatni szegény feleségnek.
Vagy másképp csinálok alapos galibát,
És a férj az asszonyt, vagy a nő az urát
Csalja meg hűtlenül, rossz csapodár módra,
S válik az életük igazi pokolra.
Elképzelheted, hogy milyen béke van ott,
Ahol a bizalom emiatt befagyott.
Vagy a férj iszákos, vagy az asszony piszkos,
És ez mind az én munkám, bizony az szent és biztos.
Elég az hozzá, hogy békét, hogy békés háztüzet
Rontsam, ahogy tudom, rontsam, ahogy lehet.
Ilyenkor azután persze hogy jóllakom,
Láthatod mennyire megnőtt a pocakom.
De tudok én mást is, és hogy az se hitvány,
Ez a kövér erszény erről bizonyítvány.
Ha nem tudnád, olyan pénzzel van ez tele,
Mit Isten országa örök ügyeire
Kellett volna adni, és a szegény híveknek,
Meg a különböző árvák, özvegyeknek.
De mivel fukarok, önzők és fösvények,
Pénzük a lelkükkel együtt az enyém lett.
Na mit ásítozol? Mondd csak te nagy mafla!
Nem megmondtam, figyelj éberen a szavaimra?”

Felkiált a sovány: “Elég lesz már, elég!
Untat, mert butaság ez az egész beszéd.
Lehet, hogy amit most hadartál, fecsegtél,
Jó a fél hívőknek, s a hitetleneknek,
De egész hívőknek próbálnád csak egyszer,
Nem ér fabatkát sem ez a dicső módszer.”
„Te mersz még beszélni? Te pimasz, szemtelen! ­
ordít most a kövér ­ hogy beszélsz így velem?
Majd elválik, kinek van igaza,
Ezért azt ajánlom, ne menjünk most haza.
Hanem a legjobb lesz rögtön egy kísérlet,
Szeretném látni én ezt a te háznéped.
Cseréljük meg helyünk e szent perctől kezdve,
Te most rögtön elmész az én jó helyemre,
Ahol meg te voltál, én megyek lakásra,
Abba a nagy hírű, szent, hívő családba.”

Helyet is cserélnek gyorsan egy perc alatt,
Megváltoztatják régi lakásukat.
Megkezdődik aztán másnap a nagy munka,
A kövér ördögnek korog már a gyomra.
Nagyon kellett volna már valamit enni,
Hanem az új helyen nem jutott még semmi.
Éles gonosz szemmel néz körül az ördög,
Szédül az éhségtől, már egész elgyötört.
Dél van, és az asszony hozza már a levest,
Az ördög meglátja, bizony cseppet se rest.
A hívő nő kezén lök egy nagyot gyorsan,
Úgy, hogy a levesnek a fele kiloccsan.
„Bocsánatot kérek” ­ mondja szégyenkezve,
Amikor a tálat az asztalra tette.
„Mintha csak az ördög incselkedne velem,
Vagy nem is tudom én, miért ügyetlenkedem.”
„Sebaj! ­ mondja a férje ­ elég, ami maradt.
Máskor jobban ügyelsz, ne búsulj emiatt.”

És ették a levest csendesen, békével,
A kevesebbet is megelégedéssel.
Az ördög meg persze szörnyen bosszankodik,
S hogy valamit kapjon, újra próbálkozik.
Hirtelen két pókot dob be a levesbe,
És várja a hatást előre örvendve.
De a hatás most is elmarad, mint előbb,
A férj csendesen kidobta mindkettőt.
„Ej, ej, már ez a pók csak nem nekünk való,
Egye meg az ördög, mert ez csak neki jó!”
Ezen a kis család nevetett egy nagyot,
S az ördög mérgében majdnem megpukkadott.
Mit kéne csinálni? ­ azon töri fejét,
Ahogy csak bírja, srófolja az eszét.
De mikor a család buzgón imádkozott,
Dideregni kezdett, a háta is borsódzott.
Mikor énekeltek, vonaglott kínjában,
Látta, hogy hiába minden fáradsága.
Valamit eldugott, szépen megtalálták,
Valamit összetört, szépen abbahagyták.
De akármit csinált a nap bármely szakán,
Megtört a hatalma az Igén és az imán.
„Akármint szeretném, pénzt se szerezhetek,
A szegényeknek adják, misszióra ezek.
Bármit is csinálok, csak a szégyen kínoz” ­
Az ördög magában ekként morfondíroz.
„Kár volt változtatni a régi jó helyemen,
Ahol napról napra tele volt a begyem.
De innen mennem kell, mert éhen pusztulok,
Békét, imádkozást szenvedni nem tudok.”
El is ment az ördög haraggal, szégyennel,
Jól lesoványodva, lehorgasztott fejjel.

(Ismeretlen szerző)   Előadó: Orbán Lászlóné