2010. április 29., csütörtök




















(Dezső Ilona Anna)
Köszönöm

A fák lombjai zöldre serdülnek lassan,
A kertben velük vagyok fent, magasban.
Nézem az éledő piciny rügyek árnyát:
Isten hogy teremthette ily szépre világát?

Mennyi munka, mennyi fáradozás bére,
Ahogy fényt keltet a csúf nagy sötétbe.
Zöld lett a puszta szürke semmiségből,
Életet adó cseppek, a bárány felhőkből.

Én kicsiny semmi ember nagy örömére,
Adta a kertet nekem. Nem várva hálát érte,
Nem várva semmit, csak maradjak benne
ÉN, és bennem maradjon örökre a fény.

Köszönöm, hogy lehetek partnere ebben,
Mert ez az érzés álmaimból ver fel engem.
Keltsen is fel, hisz aludtam eleget az éjjel,
Aludtam éveket, mi csak egy nappal ér fel.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

.

.

.

.